Amilyen kívül, olyan belül is. Az, hogy, hogyan szemléljük a világunkat a saját belső gondolatainkat, érzéseinket tükrözik. Mindenkinek van egy Világképe. 6 milliárd embernek 6 milliárd féle. Nincs két egyforma ember, aki ugyanúgy nézné a világot. El kell fogadnunk, hogy vannak mások, akik nem úgy gondolkodnak mint mi. Ezt nem belenyugvással kell elfogadni, és azzal a tudattal, hogy "igen vannak rossz emberek" és az élet nehéz. Egyszerűen csak fogadjuk el. Ne próbáljuk agresszíven, vitákkal megváltoztatni az emberek világnézetét, tudatát. Ne is gondolkodjunk arról, hogy hogyan élnek mások. Úgy értem ezt, hogy ne gondoljunk arra, hogy milyen következményei vannak annak, ahogyan élik az életüket. CSAK MAGUNKKAL FOGLALKOZZUNK. Csak a saját életterünkkel. Ide beletartozik a családunk, a barátaink, a rokonaink.
Legtöbben azért ezt meg tudják csinálni. Nem avatkoznak bele mások életterébe. A probléma ott szokott lenni amikor mások mondják meg nekünk, hogy mi jó nekünk, hogyan kéne élnünk és hasonlók. Ezek a tanácsot kéretlenek. A kéretlen tanácsokat ne fogadjuk el sosem, ha negatív érzéseket keltenek bennünk!
Mivel minden ember szubjektíven ítéli meg a világot ezért, csak az történik, hogy a saját negatív tapasztalatait próbálja ránk ruházni. Olyan dolgokat, amiket ő már megtapasztalt, és naív módon hiszi, hogy ezt mi is meg fogjuk tapasztalni. Bár lehet, hogy a jószándék vezeti, de ezzel többet árt nekünk mint használ. Ránk zúdítja a saját világképét, amivel nem rezgünk harmónikusan. Ami rossz érzéseket kelt bennünk az ROSSZ nekünk! Ezt jó ha megjegyezzük. Mivel nincs egy önálló objektív valóság, ezért csak szubjektíven tudjuk megérteni a világunkat. Ez a magyarázata. Lehet valaki másnak ez jó érzést okoz, de ha nekünk valami nem okoz jó érzést, akkor ne fogadjuk el. Ilyen egyszerű. Egyszerű de nem könnyű.
Egy szilárd életfilozófia nélkül, csak sodródunk az életben, és nyugtalanok, boldogok vagyunk. Az tény, hogy minden embernek van életfilozófiája, életképe de az már nem igaz, hogy mindenkinek stabil. A legtöbb embernek a világképe nagyon nyugtalanító és változó. Az emberiség a kezdetek kezdete óta felteszi magának a kérdést, hogy honnan jött, hová tart. Foglalkoztatja az is, hogy magyarázatot találjon a külvilág eseményeire. Más embereket megfigyelve, mindig felteszi a kérdést, vele miért történik ez vagy az. Megfigyeli a külvilágot és egyfajta világképet alkot róla attól függően, hogy mit lát jót, vagy rosszat. Majd ezután levon egy következtetést, és naiv módon azt hiszi, hogy ez az egyetlen valóság, és aki másképp gondolkodik, az vagy tudatlan, vagy gyenge, vagy rossz ember, vagy pedig hiszékeny. Nos ez az elképzelés nyilvánvalóan hamis! Tudhatjuk, mert mi is beleeshettünk párszor ebbe a csapdába. Hajlamosak vagyunk mindannyian azt hinni, hogy a saját életképünk a valóságos, a többi tévedés. De mivel nincs objektív mindenkire kiható valóság, ezért senki nem állíthatja, hogy ő az egyetlen és azok akik hasonlóan gondolkodnak, akik a valóságot látják.
A stabil életfilozófiának azt nevezem, hogy bármi történik is a világban, gondolok elsősorban a rossz dolgokra, akkor nem leszünk különösebben rossz kedvűek, hanem ELFOGADJUK, hogy ilyen van. Tényleg nagyon sokan vannak, akik ugy érzik a világot a véletlenek irányítják, és bárkivel bármikor megtörténhet bármi..és a szerencsében hisznek, azok viszonylag nyúgottan élnek, mivel választ kapnak hogy MIÉRT??. És igazából élik tovább az életüket.
Az instabil életfilozófia alatt azt értem, amikor valami történik ami megráz minket, és háborog a lelkünk. Valójában azt hisszük, hogy van egy világos életfilozófiánk. Mondjuk lehet ez az Istenhit. Istenhívőnek mondjuk magunkat, és valljuk, hogy Isten irányítja a világot, és minden a rendje módja szerint történik. És mégis.. Ha történik valami szörnyű dolog, akkor pánikba esünk, aggódni kezdünk, kattog az agyunk, hogy "Jajj csak velünk ne történjen meg" .. Kérdem én.. hova lett az Istenhitünk? Miért érezzük áldozatnak magunkat, amikor hisszük, hogy aki Istenbe bízik, azt nem éri bántódás.?? Én tudom: Azért, mert a lelkünk mélyén NEM HISSZÜK EL. Lehet ez egy szüleinktől örökölt világkép, amit kérdés nélkül elfogadtunk. A szüleink is Istenhívők voltak, a nagyszüleink is, a dédszüleink is, az ük-ük szüleink is..és egy "másodkézből kapott" Istenben hiszünk. Kérdés nélkül elfogadjuk a hitet, de nem elmélkedünk el rajta. És felületesen hiszünk csak el. Akkor dől el igazán, hogy amit hiszünk azt valóban hisszük-e, amikor szilárdan tudunk önmagunknak megnyugtató választ adni arra, hogy az események miért történnek meg.
Akkor vagyunk lelkileg nyugodt emberek ha mi magunk alakitottuk ki az életfilozofiánkat. Azt hogy miben hiszünk. Már írtam egyik cikkemben az egyházi hatalmakról nem ismételném meg. Isten létezik, és hívhatjuk amilyen néven akarjuk. Mint ott is leírtam azért mindegy, hogy miben hiszünk, mert Isten jelen van mindenhol. Bennünk is. És ez nem egy mese, hanem tény.. Mi magunk hordozzuk Istent önmagunkban. A vallási alapítok akiket a kapzsiság vezetett, tudták, hogy ezt az erőt nem lehet elnyomni egyik emberben sem, és ezért kitalálták a dogmákat, és vallást alapítottak. Magyarul arról van szó, hogy az ember természetes állapotát Istennel fizetőssé tették egyházadók formájában. Korrekt ez? Nem hiszem.
Szóval, alakítsuk ki a saját magunk életfilozófiáját, de csak AZT FOGADJUK MAGUNKBA AMI JÓÉRZÉST KELT BENNÜNK. Az érzelmeink a mi vezérlőrendszerünk. Innen tudhatjuk, hogy mi az ami jó, és mi az ami rossz nekünk.
Ne feledjétek, ha a most leírt írásom rossz érzést okozott, ne fogadjátok el! Csak akkor tegyétek, ha az jó érzést okoz!
